Félbehagyva

Vízkereszt elmúlt, a karácsonyi ünnepeknek hivatalosan is vége, én pedig ma fél órát bámultam az aprócska műfenyőmet azon lamentálva, hogy lebontsam-e. Nem akartam – olyan kis szép, és csillog és világít és nem hullik a tüskéje. Aztán arra jutottam – édesapám megerősítésével – hogy jó az a fa ott, ahol van. Tél van, hó van (máshol biztosan), jég van (imádom a jeges Dunát), és különben is, az én kis fám, hadd bámuljam még, ha az jó nekem. (És jó nekem.)

Ugyanezen logikát követve hozok még mindig 2016-os összesítéseket – egy személyes, 2016-ban először típusút (sokkal rövidebb lett a lista, mint számítottam rá, így egy külön posztban nem igazán akaródzott kitenni – nem mondom, hogy nem támadtak önfelpofozási hajlamaim) és egy az év legjobb olvasmányai típusút. Mivel éppenhogy sikerült az ötven olvasást megcsípnem, így nem top tizet hozok, hanem egy top hetet. (Ami top öt akart lenni, aztán valahogy hét lett. Én sem értem, esküszöm.)

Elsőként itt a rövid (élményektől eléggé mentes, ezen dolgoznom kell idén), személyes listám:

2016-ban először…

… költöztem el otthonról (egy olyan albérletbe, amit utálok, de hát mindenki a saját hülyeségeiből tanul),

… lettem gyakornokból rendes alkalmazott,

… rúgtak ki (biztos nem vagyok normális, de azóta is örülök neki, munkanélküliség ide vagy oda),

… álltam vendéglátósnak, ami messzebb már nem is lehetne az eredeti szakmámtól (talán, ha vízi bölényeket akarnék tenyészteni, az überelhetné a vendéglátást), mégis élvezem,

… öntöttem pezsgőt egy vendégre (na, nem annyit, amennyire károgott érte),

… ültem repülőn,

… voltam biztos abban, hogy lezuhanok repülővel,

… jártam Milánóban (Comói-tó, ide akarlak a szomszédba!),

… mentettem hörcsögöt  (nevezzük Bocinak, a képen az ő sunyi pofiját látjátok, szerencsére párom szívét is meglágyította, mikor hazaért – mert hát, khm… nem igazán tudott róla, amíg be nem állítottam vele),

… vettem részt molyos ajándékozáson (amit aztán rengeteg másik követett),

… (és tutifruttin biztos, hogy utoljára) lettem rendszergazda (kitaláljátok, milyen állásból rúgtak ki?),

… sikerült normális habot vernem néhány tojásból (hogy aztán isteni tiramisu legyen belőlük, nyamm!),

… voltam komoly (könnyű?) zenei koncerten – Yann Tiersen,

… ültem le húgommal borozni, míg a gépét újratelepítettem (korábban nagyon rossz testvérek voltunk, ez számunkra akkora lépés, ami normális mértékegységekkel nem is mérhető).

Igen, ennyi volt. Összesen. Úgyhogy kanyarodjunk is át a könyves vonalra, az hosszabbnak ígérkezik. Kezdjük azokkal a könyvekkel, amiket nagyon szerettem, és amik sorrendbe rendezése határozottan nem volt egyszerű.

7. Paula Hawkins: A lány a vonaton

Sokan utálják ezt a könyvet vagy mondják Holtodiglan utánzatnak. Nem értem, miért, én imádtam, talán a kedvencek közé is felkerült. Én imádtam az alkoholista nézőpontot, számomra nagyon sokat adott hozzá a történethez ez a fajta torz érzékelés, arról nem is beszélve, hogy három olyan női karaktert kaptunk, akik magukban is elvitték volna a történetet – hulla nélkül is.

6. Robert Crais: A gyanúsított

Az első olyan könyvem volt, ahol már az első fejezetben lesírtam a sminkemet – reggel, a héven ülve, munkába menet, még erre is emlékszem. És pontosan az ilyenek miatt szoktam hatalmas ívben kerülni az állatos történeteket, de ennek a cselekménye nagyon megfogott (édesanyám hajlamos rá, hogy elejétől a végéig elmeséljen egy könyvet, és amikor artikulátlanul ráüvöltök, hogy ne spoilerezzen, csak néz rám és fogalma sincs, miről beszélek) és könyvtári példány lévén fizikailag felmarkolható volt, úgyhogy azonnal le is csaptam rá. Ha jól emlékszem, másnap kiolvastam. Azóta már van saját példányom is – a Libri 70-80%-os akciókkal szórja ki őket, fogalmuk nem lehet arról, mennyire jó sztorit osztogatnak.

5. Elizabeth Gilbert: Big magic

Imáááádtam! Kezdjük azzal, hogy milyen zseniálisan gyönyörű a borító, arról nem is beszélve, hogy a pici kockalakúság (nyelvújítás folyamatban) miatt annyira jó tapizni, hogy áááh! Ezt a könyvet nyáron olvastam el, napozóágyban fekve, a tuják alatt hűsölve, mindenféle finom üdítőket szürcsölgetve. (Ilyen miliőben, mondjuk, esélye sem volt arra, hogy negatív élményként maradjon meg.) Emlékszem, rengeteget nevettem rajta, de legalább ennyiszer elgondolkodtatott – rengeteg görcsöt feloldott bennem. A történetei bámulatosak, egyszerűek, bárki számára befoghatóak és a végére tényleg elhiteti veled, hogy mondjanak bármit, érdemes csinálnod, akármit is csinálsz.

(Boci, a mentett höri olyan öngyilkos vetődéseket hajt végre a látóteremben, hogy már-már meggyőz arról, hogy rossz gazdi vagyok, amiért posztot pötyögök, ahelyett, hogy vele játszanék. Jujj, most koppant is egyet. Akkor megyek és megsimizem.)

(Megsimiztem. Amint megérezte a csoki illatát a kezemen, úgy hajította el a cékláját, hogy azt bármelyik gerelyhajító megirigyelhetné.)

4. Jennifer A. Nielsen: A Hatalom-trilógia

Itt kezd igazán eldurvulni a holtverseny – évek óta az egyik legjobb sorozat, amit olvastam. Emlékszem, ültem a villamoson, épp a munkahelyemre tartottam, amikor elfogyott a kezemből a második kötet. Csak ültem ott leforrázva, teljes döbbenetben, hogy vége van? És így van vége? És én voltam akkora kapitális barom, hogy nem hoztam magammal a harmadik kötetet? A fejemet a falba tudtam volna verni, hogy hosszú órákra elvették tőlem a történetet – mert ezt muszáj volt még a munkahelyemen is olvasni. Ha csak két sort haladtam, mert jött a következő felhasználó, akivel foglalkozni kellett, akkor csak két sort haladtam. A hét végére már tudták a munkatársaim, hogy hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Ha a nevemen szólítanak, akkor se. Felőlem megbeszélhették volna azt is, hogy eladnak két kecskéért, nem vettem volna észre.

3. Kristen Gier: Silber trilógia (az első két rész)

Ha olyan győztest keresnénk, hogy melyik történet szippantott leginkább magába, kétségkívül a Silber vinné el az aranyérmet. Az első könyv végén már ott tartottam, hogy ha törik, ha szakad, én is így fogok álmodni. Ha Liv-éknek megy, menni fog nekem is, nem? Hát… nem.

(Boci nagyon bánatosan néz rám, ideje gömbizni menni. Másodszor.)

2. Kim Holden: Bright Side

Aki olvasta, érti. Aki nem olvasta… az villámgyorsan álljon neki!

1. Jodi Picoult: A nővérem húga

Életem egyik legnehezebb könyve volt, bámulatosan sokat sírtam rajta (így visszagondolva, az év jelentős részét azzal töltöttem, hogy a bkv-n ülve zokogtam valamelyik könyv fölött). Az írónő olyan kegyetlenül játszik az olvasóval, hogy az valami hitetlen.

(Felkelt Málna és most már ő is csúnyán néz rám – szinte látom a tekintetében a letolást, amiért nem foglalkozom vele. De ezt a posztot akkor is befejezem.)

Szóval, Jodi Picoult. Az én szívemet megcsavarta párszor, kicsit megtaposta, majd amikor azt hittem, hogy most már elengedi, és nem szadizza tovább, cafatokra tépte. Érzelmileg egy olyan horrorisztikus hullámvasutat járat be az olvasóval, hogy én még napok múlva is a könyvön kattogtam, bekúszott az álmaimba és azt vettem észre, hogy akaratlanul is beleszövöm a beszédtémáimba. Kellett egy kis idő, hogy kiheverjem. De jelentem, kihevertem, úgy tervezem, nemsokára egy újabb könyvébe vágok bele – kíváncsi vagyok, hogy az is összetör-e majd ennyire.

Ez lett volna az én 2016-os évem. És most megyek Málnázni.